Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Általános jellemzői

Ősi vadászkutya fajta, amelyet a 19. század óta gyakran javítottak angol agárral. Emiatt a fajta jellegzetes vonásai kissé elmosódtak, nem könnyű a greyhoundtól megkülönböztetni. Jellemző tulajdonságai: fáradhtatlan, kitartó, gyors, edzett, ellenálló. Versenypályán is kiválóan versenyez. Nem igény, hogy bármely távon gyorsabb legyen, mint az angol agár. Kissé tartózkodó természetű, értelmes, hűséges. Éber, személy - és házőrzőösztöne fejlett, de ez nem vezethet oda, hogy agresszív, harapós legyen. Erőteljes, erőt sugárzó, erős csontozatú, jól izmolt. Se túl filigrán, se túl nehézkes ne legyen. Törzshosszúsága kissé nagyobb, mint a marmagassága. Minden, a greyhounddal való hasonlóság kerülendő.

A fej

Felülről és oldalról nézve meglehetősen széles alapú ék alak. Kifejezett stop. Erős, széles koponya, nyújtott, de nem túl elhegyesedő, erőteljes arcorri rész. Hatalmas állkapocs. Jól záródó ajkak. Az orrtükör és a szájszél jól pigmentált. Hatalmas, erőteljes, lehetőleg hiánytalan fogazat. Ollós harapás. Kerülendő a whippettszerű fej. Középnagy, sötét színű, nem dülledt és nem mélyen ülő szemek. Élénk, értelmes tekintet. Füle a greyhoundénál jóval nagyobb, kimondottan vastag szövetű. Középmagasan tűzött, visszabicsakló, vagy a nyakszirtre simuló. Inkább a nehéz, mint a könnyű fül kívánatos. Az állandóan álló fül hiba. Nyaka nem túl hosszú, száraz, izmos, középmagasan illesztett, lebernyeg nélküli.

Az elülső végtag alakulása

A lapockák mérsékelten dőlnek, mozgékonyak, jól izmoltak. A könyökök lazán simulnak a mellkashoz. A lábszárak egyenesek, párhuzamosak. A lbtő széles, a lábközép rövid, függőleges. Viszonylag nagy mancsok, erőteljes talppárnák.

A törzs

A mar jól fejlett, jól izmolt, hosszú. A hát széles, egyenes, minden íveltség vagy hajlottság nélkül. Az ágyék széles, egyenes, jól izmolt. A far széles, enyhén lejtős, hatalmas izmokkal. A farok erős, vastag, középmagasan tűzött, csánkig érő, enyhén ívelt. Alul szálkásan szőrözött. Nyugalmi helyzetben függőlegesen hordott, akcióban a hát vonaláig emelkedett, de sohasem lehet a láb közé húzva. A mellkas mérsékelten mély, dongás, erőteljes, jól ívelt bordákkal. A has mérsékelten felhúzott.

A hátulsó végtagok alakulása

A combok hatalmasan izmoltak, a végtagok közepesen szögeltek. A csánkok erőteljesek, szélesek, hátulról nézve párhuzamosak.

Bőre és szőrzete

Bőre nem lehet túl finom, túl vékony. Szőrzete durvább, teljesebb és hosszabb szálú, mint a greyhoundé. Sohasem egérszőr. Télen tekintélyes mennyiségű és vastagságú aljszőrzetet növeszt. Színe minden ismert és elfogadott agárszín. A kék nem kívánatos. Nem megengedett a barna, az orda, és a black and tan.

Mérete

A kanok ideális magassága: 68-73 cm, a szukák valamivel alacsonyabbak. Nem a centiméter a legfontosabb, hanem az arányosság.

Mozgása

Tért ölelő, rugalmas ügetés, vonalon járva. Igazi járásmódja azonban a vágta.

Hibák

Keskeny koponya, elmosódott stop, csőszerű fang. Kisméretű fogak. Kisméretű, finom szövetű fülek. Túl könnyű csontozat. Hajlott, vagy ívelt hát. Lapos, túl mély mellkas. Patkányfarok, láb közé húzott farok. Nem megfelelő izmoltság. Egérszőrzet.

Súlyos hibák

Előre- hátra- és harapófogó-harapás. Kék szín. Agresszivítás. Whippettszerű fejforma. Az angol agárral való nagyfokú hasonlatosság.

 

 

 

Az afgán agár

 

Ez a fajta kivételesen makacs természetű, még gazdájával szemben is megtartja a három lépés távolságot. Tökéletesen egyenrangúnak érzi magát mindenkivel.

A fajta kialakulásáról jóformán semmit nem tudunk. Clifford D. B. Hubbard "Afgán" című könyvében említ egy i. e. 2000-ből származó barlangrajzot, ahol afgán agárra hasonlító kutya látható. Ugyanakkor Hauck osztrák kinológus cáfolja e rajz létezését. Mindenesetre Afganisztán zord tájain ma is él egy vad, megközelíthetetlen kutya: a thasis, az eredeti afgán agár. Ez a kutya farkasra vadászik, gazellákat hajszol, karavánokat őriz.

Minden bizonnyal a mai afgán agár örökölte a thasis független természetét. Ellentétben a legtöbb kutyával, amelyek többnyire örömmel engedelmeskednek, ez a fajta ennek nem látja szükségét. Természete meglehetősen sajátos, eredeti, és számos vonásában különbözik a többi fajtáétól. Mielőtt tehát valaki éppen ezzel a kutyával köt barátságot, nem baj, ha tisztába kerül a jellegzetes tulajdonságaival, hogy azok a későbbiekben ne okozzanak csalódást. Bár odaadó fajta, ezt azonban nem mutatja ki annyira, mint például egy magyar vizsla. Nagyon szereti gazdáját, igényli is a szeretetet, ám érzelemmegnyilvánulásaiban nem olyan viharos viselkedésű, mint mondjuk a boxer. Inkább barát és előkelő társ, mindig megtartja azt a bizonyos három lépés távolságot.

Viselkedésében semmiféle alárendeltségre utaló jelzés nem észlelhető, tökéletesen egyenrangúnak érzi magát mindenkivel. Bár szívesen tanul, s néha még szót is fogad, nagyon ritkán engedelmeskedik az első szóra. A szabadban úgy viselkedik, akár egy kőszikla, vagyis olyan, mintha a falhoz beszélnénk. Csak akkor engedelmeskedik hívásunknak, ha ő is úgy gondolja, hogy az a helyes, s bizony gyakran fogcsikorgatva várhatunk erre az alkalomra. Senki ne ringassa magát abban a tévhitben, hogy a fajta egyedeit lebeszélheti szokásairól; a saját akarat érvényesítése az afgán agár legjellegzetesebb tulajdonsága! Amennyiben valaki nem kedveli ezt a magatartást, az válasszon magának más kutyát, hiszen éppen elég van, amelyik nem ennyire önálló, akaratos.

Természetesen az afgán agár rendelkezik olyan jellemvonásokkal is, amelyekkel igen nagy örömet okoz gazdájának. Ilyen például a büszkesége, az idegenekkel szembeni méltóságteljes tartózkodása, kiegyensúlyozott viselkedése. Amennyiben kevés időnk van számára, képes - szinte észrevétlenül - órák hosszat feküdni. Nagyon ragaszkodik hozzánk, és szeret mindenhol jelen lenni, de sohasem zavaróan. Hűsége páratlan, ha netán egyszer gazdát kell cserélnie, előfordulhat, hogy élete hátralevő részében nagyon szerencsétlen életű lesz. Teljesen sajátos ennek a kutyának "a gondolkodása". Még hosszú évek után is megismeri azokat az embereket, akiket valaha szeretett, de éppen úgy azokat is, akik valami kellemetlenséget okoztak.

A kölyök nevelése barátságos hangnemben történjen, kerüljük az erőszakos fegyelmezést! Könnyen megsértődik az erőteljesebb hangsúlytól is, s ilyenkor bizony napokig nem lehet kiengesztelni. Van, aki a szokásos kiképzési módszerrel próbálkozik, ez azonban semmit sem ér az afgán agárnál. Mások egyszerűen meghajlanak elképesztő makacssága előtt, ennek pedig az az egyenes következménye, hogy olyan kutyájuk lesz, amelyik a saját akarata szerint cselekszik. Sokan kétségbe vonják, hogy egyáltalán valamire is ki lehet képezni az afgán agarat. Ha ismerjük a veleszületett tulajdonságait, előbb-utóbb megtaláljuk a módját, miként bánjunk vele.

Akinek volt korábban más fajtájú kutyája, annak a kiképzési módszereit meg kell változtatnia, amikor az afgán agárral kezd foglalkozni. Ez a kutya akkor érzi igazán jól magát, ha rendszeresen kiélheti nagyfokú mozgásigényét. Amikor a szabadban elengedjük, ne zavarjuk folytonosan a behívással, hanem hagyjuk, hogy saját maga döntse el, mennyi mozgásra van szüksége. Amikor kinyargalta magát, önként visszatér hozzánk. A kötetlen száguldás lehetősége sokkal erősebb inger számára, mint a behívására tett kísérleteink. Aki tehát úton-útfélen hívogatja rohangászó agarát, lényegében arra szoktatja, hogy oda se figyeljen a parancsra.

A kölyök nevelésére a háborítatlan terület a legalkalmasabb. Amikor elengedjük a pórázról, először hagyjuk futkározni, és csak ezután kezdjük engedelmességre okítani. A kiskutyának már hat-nyolc hetes korában meg kell szoknia, hogy csak vezetőszíjon járhat az utcán. Amennyiben kezdetben zokon veszi a nyakörv viselését - mi tagadás, többnyire ez a helyzet! -, akkor otthoni körülmények között hagyjuk rajta ezt a "eszközt", egészen addig, amíg megszokja. Helytelen az afgán agarat nehezen nevelhetőnek tekinteni, legtöbbször inkább arról van szó, hogy sok egyedet - megfelelő tapasztalatok hiányában! - rossz módszerrel neveltek. Sokszor még arra sem tanítják meg, hogy pórázon közlekedjen. Gyakori látvány, hogy az agár maga mögött vonszolja a gazdáját, ami nem a túlzott temperamentum jele, hanem azt mutatja, hogy többnyire nem szoktatták hozzá a pórázhoz.

Más kutyával nem igazán pajtáskodik, sőt, a legcsekélyebb barátságtalan jelre támad. Kellemetlen küzdőfél, mert hihetetlenül fürge, és hatalmas fogaival nem egyszeri fogásra törekszik, hanem bámulatos gyorsasággal jó néhányszor belekap ellenfelébe. Verekedés közben ijesztő hangokat ad ki. Amilyen gyorsan kezdi a verekedést, olyan hirtelen abba is hagyja.

Büszke megjelenésű, ruganyos járású kutya. Élénkséggel, méltósággal párosuló erő, nemesség jellemzi egész megjelenését. Az afgán agár a nem mindennapi, gyönyörű szőrzetének köszönheti feltűnő megjelenését. Fontos, hogy egészen korán kezdjük el a fiatal egyed szőrzetének ápolását, mert így hozzászokik ezekhez a procedúrákhoz. Van az életében egy olyan időszak, amikor meglehetősen sokat kell fáradoznunk azon, hogy rendben tartsuk szőrzetét: ez a kölyökkori szőrváltás! Amikor ezen túljutott, már elegendő hetente egyszer-kétszer alaposan átfésülnünk. Szőrzete a mellkas oldalán, a mellső és a hátulsó végtagokon, a fejen, továbbá a füleken hosszú. Leggyakoribb színe: sárgától az aranyszínig, fekete, fekete rajzos, kék, fehér, stb. A kan marmagassága 68,5-73,6 cm, a szuka általában 5 cm-rel alacsonyabb. Testtömege 25-32 kg.

Önálló egyéniségéből fakad, hogy nem csüng folytonosan a gazdáján. Többnyire mindegyik egyed külön személyiség. Akad olyan, amelyikkel minden különösebb erőfeszítés nélkül nagyon jól ki lehet jönni, de van olyan is, amelyik több szigorúságot kíván ahhoz, hogy kellemes társ legyen. Noha nem ugatós, ám néha - teljesen érthetetlen okból! - kitör belőle valamiféle ősi ösztön, s ilyenkor meglehetősen hajmeresztő hangon üvölt. Ez olykor hosszú percekig is eltart, s egyszerűen nem lehet abbahagyatni vele a vonítást. Szerencsére az ilyen esetek viszonylag ritkán fordulnak elő. Ugat, amikor idegen közeledik, de nem csaholó természetű. Nagyszerű versenykutya, bár az angol agárnál lassúbb, viszont annál kitartóbb.

Amióta az afgán agár elhagyta hazáját, akkorra - a céltudatos tenyésztés hatására - alaposan megváltozott. A fajta 1895-ben került először Angliába, ott hamarosan megkedvelték, majd számos országban elkezdődött a tenyésztése. 1970-ben került hazánkba, és csakhamar igen népszerű lett. Egy-egy kiállításon 50-60 egyed bírálatára is sor került. Az elmúlt évek során azonban - megmagyarázhatatlan okból - csökkent a tenyésztési kedv, így a hazai állomány létszáma mostanra jelentősen megcsappant.

 

 

 

 

A szeptember 11-i tragikus terrortámadásoknak köszönhetően pillanatnyilag nincs olyan keleti kutyafajta a világon, amelyik szülőhazája többet szerepelne a hírekben, mint az afgán agár. Afganisztán mindig is a szélsőségek országa volt, földrajzilag, kulturálisan és történelmi szempontból egyaránt – legalábbis a nyugati világ számára.

Afganisztán szoros értelemben vett történelme az időszámításunk előtti hatodik században kezdődik, a perzsa hódítás idején. Fejlett civilizáció kezdett kialakulni a területen, melyet azonban a mongol invázió olyannyira elpusztított a tizenharmadik században, hogy az igazán a mai napig sem tudott regenerálódni. A híradókból mindenki tudja, hogy Afganisztán nem egyetlen nemzet országa, hanem több törzs, népcsoport is osztozik rajta. Ha történetesen békében éltek egymás mellett, akkor idegen erő próbálta hatalmába keríteni az országot. Ha a betolakodót sikerült visszaverni, akkor belső villongások törtek ki. Az afgán agár jelenléte a nyugati világban is a háborúknak köszönhető, hiszen mindegyik korabeli import a brit hadsereg katonái illetve feleségeik által érkezett Londonba.

Lerombolt ország, gonosz történelem: egy csodálatos kutya szülőhazája. Az afgán agár a törzsek és klánok örvénylő masszájából született, a régióhoz hasonlóan teljesen egyedülálló küllemmel, zavaros múlttal, problémás jövővel. A legtöbb ember csupán kiállítási primadonnának tekinti az afgán agarat csodálatos szőre miatt, és nem kérdezi, milyen emberek, milyen célra alakították ki a fajtát. Szerencsétlen módon lenyűgöző megjelenése a nyugati ember számára szinte érthetetlen belsőt takar, szupermodell külseje azonban főleg olyanokat vonz, akik nem fáradnak az agárlélek megfejtésével. Ez a kutya nem hozza oda a papucsodat, hanem megeszi. Hogy miért? Mert így akarja. Akárcsak a törzsek tagjai, akik őseit tenyésztették, nem viseli, hogy uralkodjanak rajta és általában nem úgy viselkedik, ahogy az az adott helyzetben hasznos lenne számára. Ezeket a makacs kutyákat az új tulajdonos sokszor nem is veréssel bünteti, hanem egyszerűen kidobja őket a korábban gondoskodást ígérő otthonból – ahogyan számos nyugati ország elfelejt Afganisztán pártfogója lenni az első problémásabb pillanatban.

Könnyebben értjük meg az afgán agár viselkedését, ha tudjuk, milyen célra használták őshazájában. Bár testőrként és terelőkutyaként is dolgozott, elsődleges feladata a vadászat volt. Afganisztán királyai generációkon keresztül vadászkutya-tenyészeteket tartottak fenn. Az afgán agárnak kiváló a látása, hiszen elsősorban szemével követi a zsákmányt. (Az angol „sighthound” kifejezés találóan jellemzi ezt a típusú vadászkutyát.) A vadászok lóháton kísérték a kutyákat, de az afgán agarak rendszerint lehagyták a lovakat, és az ember irányítása nélkül, saját elképzeléseik szerint vadásztak. Ez a független gondolkodás napjainkban is sajátja a fajtának. Több forrás szerint is számos formában vadásztak az afgán agárral: falkában, kan-szuka párban és egyetlen kutyával is. Gyakorlatilag minden vadászati szituációban használták a kutyát, területtől és vadtól függően. Mindenre vadásztak vele, ami csak előfordult a környéken és a vadász meg akarta szerezni: hegyi szarvasra, antilopra, nyúlra, de farkasra, sakálra, vadkutyára, sőt a leopárd egy hegyekben élő változatára is. Az afgán agarat használták arra is, hogy felverje a szárnyasvadat a vadász puskája vagy a sólyom számára, sőt terrierek hiányában neki kellett elintéznie a mormotát is, melyet a hegylakók különösen kedveltek húsa és szőrméje miatt. Mindez nem azt jelenti, hogy minden egyes agarat minden vadra használtak, hanem hogy a fajta képességei lehetővé tették az egyes egyedek szituációnak megfelelő használatát.

Az afgán agárnak nem csupán gyorsnak kellett lennie, hanem kitartónak, fordulékonynak és stabilnak is, hogy a világ egyik leggyilkosabb talaján, durva, kövekkel borított terepen, sőt a hegyekben is addig üldözhesse zsákmányát, míg el nem éri: a vadászat vége a gyilkolás. Afganisztánban mindig is könnyű volt ölni; a legbátrabb harcos lett a törzs vezetője, a leggyilkosabb kutya pedig a falkavezér, akit a törzs még dicsért és jutalmazott is magatartásáért. Az üldözés és a gyilkolás ösztönét napjainkban sem nehéz felfedezni az afgán agárban, főleg kisebb emlősállatok jelenlétében.

Az afgán agár bundája egy viszonylag robusztus, falkavadász típusú testet rejt, mely felépítését tekintve bárhol, bármilyen ősből kialakulhatott. A fajta különlegesen finom, hosszú szőrzete azonban csak nagy földrajzi magasságokban élő vadállatoknál fordul elő; a pofa, a hát és a farok felső részének rövid szőrzete is a sajátságos klíma következménye. Tény, hogy a fajta Afganisztán területén alakult ki mai formájában, de hogy ősei honnan származnak, azt csak találgatni lehet. Két teória – a fajta már évezredekkel ezelőtt létezett Egyiptomban illetve Ázsia sztyeppéin alakult ki –, már megdőlt.

Körülbelül 30 éve érdekes vita bontakozott ki a Dog World c. szakmai hetilap hasábjain az afgán agár és a saluki tenyésztők között. A vitát Mrs. Hope Waters indította útjára egy rövid írásával, melyben egy bírót kritizált, aki kifogásolta, hogy a hölgy egyik salukijának erősen felfelé ívelő, gyűrűs farka van. Mrs. Waters ezt azzal magyarázta, hogy az afgán a saluki leszármazottja, és mint tudjuk, annak ilyen farokkal kell rendelkeznie. Az afgán agár tenyésztők először csupán rossz viccnek tartották az egészet, de Mrs. Waters hitelesnek tűnő érvekkel támasztotta alá állítását. Régészeti leletek tanúsága szerint saluki típusú kutyák már i.e. negyedik évezredben, sőt korábban is léteztek Egyiptomban és Mezopotámiában. Afganisztánban nem találtak ehhez hasonló leleteket, Perzsiában viszont igen, ahova Szíriából illetve Mezopotámiából került a saluki, Tazi vagy arab agár néven. Afganisztánba valószínűleg akkor kerültek agarak, mikor az ország Szíriával és Mezopotámiával kereskedett, Szírián keresztül. A kereskedelmi utakon bekerülő, rövidszőrű kutyák aztán alkalmazkodtak a helyi klímához és vadászati viszonyokhoz. Egyébként Mrs. Waters szerint nem ritka jelenség a salukinál, hogy puha, vattaszerű szőrt növeszt a vállainál és a combján. Ez a szőrzet minőségében különbözik az aljszőrzettől, és néhány esetben kiterjed a fejre és a horpasz tájékára. Ez egyértelmű bizonyíték a saluki és az afgán közeli rokonságára. Szelektív tenyésztésnél ez a szőrzet hasonlítani kezd a sokkal rövidebb szőrű, korai import afgánok szőrére. Egy angol kiállításon egyszer szerepelt egy határozott szakállal rendelkező saluki. A Popular Dogs 1966 márciusi számában egy afganisztáni gazellavadászatról szóló tudósítás olvasható, mely szerint Afganisztánban az afgán agár egyik neve a Tazi, ahogyan a salukit hívják Perzsiában.

Az azonban biztos, hogy az afgán agár a XIX. század második felében jelent meg a nyugati világban. A legkorábbi fennmaradt képi ábrázolás, melyen egy félreismerhetetlen, teljes szőrben lévő afgán agár látható, 1809-ből, Indiából származik, a másolatát 1813-ban publikálták Londonban.

Az első példányok az indiai-afgán határháborúból visszatérő brit katonákkal érkeztek Londonba; néhányukat kiállításokon is szerepeltették, afgán agár néven, de igazi érdeklődés még nem mutatkozott a fajta iránt, egészen 1907-ig, mikor John Barff kapitány Perzsiából, Indián keresztül, hazahozta Zardin nevű kutyáját. Ez az afgán agár csodálatos stílusú, jó szőrben lévő kutya volt, sötét maszkkal, nagy sikert aratott az angol kutyabarátok körében. Zardint további importok követték, néhány példány már az Újvilágba is elkerült, a háború alatt azonban teljesen eltűnt a fajta a nyugati világból. 1920 körülre tehető, hogy Murray őrnagy feleségével, Mrs. G. Bell Murray-vel és Miss Jean C. Manson Skóciába vittek egy csoport afgán agarat, melyet vettek, de lehet, hogy már maguk tenyésztettek a nyolcéves háború alatt Balukisztánban, mely akkor független állam volt Dél-Afganisztán területén, ma Pakisztán része. Ezekből az importokból tenyésztette ki Miss Manson, az őrnagy és mások a Bell-Murray vonalat az 1920-as években.

1925-ben Mrs. Mary Amps újabb csoport afgán agarat hozott Európába, pontosabban Angliába, abból a kennelből, amit ő tartott fent Kabulban. Ezek a kutyák többségükben a hegyi típust képviselték, robusztus felépítésűek voltak, viszonylag rövidek, többé-kevésbé dús szőrzettel. Ezekből az importokból jött létre a Ghazni vonal, mely Amps kenneléről kapta nevét. Ezek közül a legsikeresebb kiállítási kutya és fedezőkan Ch. Sirdar of Ghazni.

A 20-as évek során több Bell-Murray kutyát vittek az USA-ba, és amikor az AKC megnyitotta törzskönyvét a fajtának 1926 októberében, néhányat ezekből regisztráltak is.

Az első amerikai alom két Bell-Murray kutyától született 1927-ben, de a fajta amerikai tenyésztésének igazi kezdetét az első Ghazni import jelentette 1931-ben, mikor Zeppo Marx és felesége Angliából vásárolt egy tenyészpárt, Asra of Ghaznit és Westmill Omart. A két kutyát később Q.A. Shaw McKean szerezte meg Prides Hill nevű kennele számára.

Az afgán agár európai állománya még mindig nem teljesen homogén, többek között azért, mert a fajta szülőhazájából különböző típusú kutyák érkeztek. Egyes afgán források hat vagy még több típust különböztetnek meg, elsősorban előfordulás és szín alapján. Kétségtelen, hogy vannak átmeneti variációk, de alapvetően két típusról beszélhetünk: a déli és nyugati sivatagok kutyája általában világos színű, szőrzete ritkább.

Az északi hegységek kutyája, a hegyi típus inkább sötétebb színű, kompaktabb felépítésű, sokkal dúsabb szőrzetű. Ez a két változat, és a többi altípus is, logikusan tükrözi az ország változatos klímáját és földrajzát.

A szülőföld típusait a fajtát gyarmatosító nyugati világ sem segítette összeolvadni. Ahogy a nagy nemzetek különböző törzsekre oszlanak Afganisztánban, eltérő geopolitikai motívumokkal és gondolkodásmóddal, ugyanúgy különböző csoportokat találunk az afgán agár hívei között, akik egy-egy specifikumot kiemelve és dicsőítve, elfelejtik figyelembe venni a fajta egészének lényegét. Ahogy az uralkodó osztály lenézte a műveletlen, szakállas törzsi harcosokat, és inkább a sah köreit kereste, így napjainkban számos kiállítási megszállott lenézi az afgán agár vadászkutya mivoltából fakadó tulajdonságokat.

A show és a versenypálya közötti szakadék számos országban egyre mélyül. Pedig mire jó egy csodálatos afgán, mely nem tud futni és vadászni és egy fordítva, a legjobban vadászó afgán agár sem teljesértékű képviselője fajtájának, ha hiányzik belőle a standard által rögzített szépség, elegancia és méltóság.

Talán már az eddigiekből is kiviláglik, csupán tévhit az afgán agár közmondásos butasága, kezelhetetlensége és gyávasága. Sokkal inkább arról van szó, hogy az ősi környezetéből kiragadott vadászkutya egyelőre nem tud és nem is akar a nyugati kultúra merőben más igényeivel azonosulni. Elcsépelt anekdota a hajógyári szigeten afgán agarait pokróccal sétáltató gazda esete: ha kutyái kirohannak a világból, kocsijába beülve várja meg, míg visszatérnek. Ja, a pokrócok? Egész éjszaka azért nem lehet fűteni a kocsit!

Viccen kívül, több kezelhető afgán agarat is ismerek, amelyek ha nem is német juhászos fegyelemmel, de engedelmeskednek gazdájuk parancsainak. Sőt, az USA-ban több aktívan versenyző afgán agarat is látni az agility és obedience pályán – de erre talán csak az amerikaiak képesek…

Az afgán agár szőrápolása elég időigényes dolog, vagy költséges, ha kozmetikusra bízzuk. A grooming három alaptípusa a kiállítási, a kölyök- és az esetenkénti szőrápolás. (Utóbbi a csomók eltávolítása miatt szükséges.) A kölyökszőr ápolása serkenti a szőrzet növekedését és eltávolítja az elhalt kölyökszőrt.

A kiállítási szőrápolás több fázisból áll: fürdetés előtti kondicionálás, samponozás, öblítés, kondicionálás, öblítés, fürdetés utáni kondicionálás, szárítás, kefélés, fésülés. Ez a procedúra akár hat órát is igénybe vehet, függően az adott kutya szőrének sűrűségétől, szerkezetétől és kondíciójától. A kölyökápolás nem tart fél óránál tovább, mikor a kölyök már nyugtalankodni kezd.

Az esetenkénti szőrápolás időtartama a kiváltó októl függően változik. Nagyon fontos, hogy sohase keféljük az afgán agár szőrét szárazon vagy koszosan! Ez csak összetöri a szőrt és feltölti elektromossággal. Ami a különböző kozmetikai felszerelések mellett nagyon hasznos kellék egy afgán agárhoz, az a hajháló. Ez egy nadrágszárhoz hasonlatos formájú anyag, melyet a kutya fejére kell húzni evés előtt, hogy a füle ne lógjon a vacsorába és a mi kutyánknak is olyan szép fülszőrzete legyen, mint amilyet a felnőtt kiállítási sztárokon oly sokat csodáltunk.

Hajhálót könnyen készíthetünk egy harisnya szárából vagy megkérhetjük a nagymamát, hogy horgoljon egy téglalapot, amit félbehajtva és összevarrva már kész is az afgán hajpánt. Ha a kölyköt kezdettől fogva, fokozatosan szoktatjuk a hálóhoz, már magától fogja emelni a fejét, hogy feltegyük rá evés előtt.

 

 

 

 

 

A vadászkutya A magyar agár kialakulására, eredetére nincsenek fellelhetô, hiteles történelmi dokumentumok. Kétségtelen, hogy a népvándorláskor a nomád pásztornépek rendelkeztek agár jellegű kutyákkal, amelyeket a futó vad elejtésére használtak. Valószínűsíthetô, hogy a magyar agár ôsi változata is a vándorlások során került a Kárpát-medencébe. Részben az itt élôk, majd a törökök hasonló agárfajtáival keresztezve alakulhatott ki az ôsi magyar agár. Az Árpád-kori illetve a honfoglalás idejébôl feltárt sírokban találtak agárcsontleleteket, így Zalavárról egy koponyát, valamint Felgyôn is kiástak agárleletet. Összbenyomás alapján a magyar agár az erô, a kitartás és a gyorsaság megtestesítôje. Betegségekkel szemben ellenálló, szilárd szervezeti felépítésű, igazi hajtóeb. Ellentétben az angol agárral, megállja a helyét a szántáson, tarlón, fagyott talajon egyaránt; több kilométeres hajszákra is képes, üldözve a kifejlett baknyulat. A nagyobb vad sem jelent problémát: utoléri és lerántja az ôzet, szarvast, néhányadmagával a vaddisznóval is szembeszáll. Megfogja a rókát, patkányt is. Az agarászat története Az agarászat ôsi vadászati mód. Az agár elsôsorban a lôfegyver vadászaton történô használata elôtt volt nélkülözhetetlen vadászati „eszköz”: a felugró, majd futó vad elejtésére használták, nagy kezdôsebessége és kitartó vágtája miatt, ami sokszor a végkimerülésig tartott. Az ókori népeknél egyaránt agarásztak kultúrnépek és nomádok. A középkorban is kedvelt vadászati módnak számított. Európában Magyarországon maradt fenn a legtovább klasszikus formában az agarászat. Ez tartott a XX. század közepéig, s a II. világháború vetett véget neki. Hazánkban 1835-ben alapították az elsô agarászegyletet, ezzel egyidôben rendezték az elsô agárversenyt Ján-Kocséron. Késôbb a vadászatokon kezdett divatjamúlttá válni az agarászat, és felváltotta az agárverseny. Erre a célra az angol agár rövid távú gyorsasága miatt jobban megfelelt. 1839-ben importáltak elôször angol agarakat, ami gróf Guyon Richárd és báró Wencheim László nevéhez kötôdött. Ezt követôen mind gyakoribb lett a magyar agár keresztezése az angollal, ami döntôen megváltoztatta a hazai agarunk jellemzôit. Az agarászat fellendülése vagy bukása szinte mindenkor politikai és gazdasági okokra vezethetô vissza; például a szabadságharc bukását követôen rendkívül fellendült, mert ehhez a vadászathoz nem kellett fegyvertartási engedély, amihez azidôtájt nem sokan juthattak. A kiegyezést (1867) gazdasági fellendülés jellemezte, ami a polgárosodást felgyorsította, a mezôgazdaságot átalakította. Ez a folyamat lehetôvé tette a közép- és kisnemesi valamint a gazdagabb paraszti rétegek agarászatát, oly mértékben, hogy a magyar agár tenyésztését is ôk végezték. Az 1900-as évekre jellemzô volt a mezôgazdaság belterjessé válása, aminek következménye volt a lovas agarászat visszaszorulása. Az utolsót 1943 ôszén tartották. A II. világháborút követôen a magyaragár-populációt kihaltnak tekintették. 1963-ban egy film forgatásánál, Mátyás király korhű környezetének filmezéséhez magyar agárra volt szükség. Szigethy Kálmán, az akkori MAFILM-telep vezetôje hosszas kutatások eredményeként Nagyecseden fellelt néhány példányt, amelyek késôbb a fajta felélesztésének alapját képezték. 1991-ben újjáalakult az Országos Agarász Egyesület, majd 1999-ben ebbôl kiválva alakult a Tiszántúli Agarász Egyesület. Munkában az agár Az agarászat és az agár tartása az „alsóbbrendű” néprétegek számára sokáig tilos volt. Elsôsorban a lovas agarászat számított a nemesek és uralkodók kiváltságának. Az agarak és a lovak összeszoktatása után (ami kölyökkorban kezdôdött) kerülhetett sor erre a vadászati módra, ami abból állt, hogy a felugró vad láttán az agarászok a kutyákat biztatva, lóháton kísérték az üldözést és az elfogást. A lovas agarászat speciális módja volt még a ragadozó madárral nyúlra, rókára, ôzre „vágatás”. Lényege, hogy a magasban körözô madár – pl. sólyom – a felugró vagy felrepülô vadra rávág. A nagyobb vad elejtéséhez szükséges az agár, mivel a sólyom nem képes ezek megölésére. A lovasok követik az eseményeket, és úgy intézik, hogy sebes lovaikkal a préda és az azt támadó agarak és ragadozó madár harcában segíteni tudjanak, megelôzvén a komoly sérüléseket. Ilyenkor a vadásznak kellett a kegyelemdöfést megadnia lándzsájával vagy a szarvas gyilokkal. Az agarászat másik módja az ún. gyalog agarászat. Ennek lényege, hogy az agarakat „füzéren” vezetve közelítették meg a vad vélt tartózkodási helyét. A felugráskor általában párban engedték az agarakat hajszára. Űzhették ezt a vadászati módot lesbôl is, kivárva a felkelô vadat. Ritkán, de elôfordult a lovas és gyalog agarászat együttes alkalmazása is. Az agarászok véleménye a jó agárról megoszlott. Retski András „Néhány szó az agarak futásáról” című könyvében így ír: „Jó agár, véleményem szerint kétféle lehet, tudniillik, sebes és gyôzôs (mondják némelyek, hogy sebes és gyôzôsnek kell együtt lenni a jónak, ilyen azonban nincs, – én legalábbis soha nem láttam)”. Van-e jövô? Az agarász vadászati módok visszaszorulását követôen a pályaversenyek kerültek elôtérbe, ahol viszont az angol agár futása jobbnak bizonyult. Ezért intenzív keresztezés indult el, aminek eredménye, hogy mára az ôsi magyar agártípus veszélyeztetett lett. A populáció oly mértékben lecsökkent, ami kétségessé teszi a fenntarthatóságot. Az ôshonosságára való tekintettel szükséges a génmegôrzô fajta fenntartása, másrészrôl vadászati kultúránk is megköveteli, hogy vadászati hagyománymegôrzés céljából ismét lehetôséget nyújtsunk az agarászatnak. Ezt a célt szolgálja az új, 1996. évi LV. törvény a vadászatról, és ennek végrehajtási rendelete is. Természetesen a kivitelezhetôségének meg kell találni a megfelelô kereteket, ami leginkább talán a nemzeti parkok területén képzelhetô el. Itt a természetvédelem feladata lenne – a vadászati hatóságokkal együttműködve – úgy a génmegôrzés, mint a vadászati hagyományôrzés. Ma még nem késô elgondolkodni, és megmenteni az utókor számára ezt az értékes vadászkutyafajtánkat.